Nem vagyok valami nagy futball rajongó. Igen, tudom, ez ma felér akár egyes körökben ellenzéki megnyilvánulásnak is, ezért elmesélem inkább, hogy is volt ez velem.

A nyolcvanas évek közepe rémlik fel több emlék mellett, mikor a Magyarország 5 - 3-ra győzte le Lengyelországot. Megkerestem a korabeli videót, 1987-ben történt. Détári csavart góljára emlékszem - lehet is felejteni? -, bár emlékeimben szögletről csavarta be. Aztán ott volt az EB. 1988. Zoli haverunkkal néztük a meccseket, akkor még nem volt matricás füzet, de volt egy színes újság, amibe lehetett vezetni, hogy melyik csapat, mit játszott. Hollandiának drukkoltunk, meg is nyerték. Aztán a magyar foci lehanyatlott. Maradt a foci a téren a betonon. Szépen lassan szoktam le a meccsnézésről. 

Erre jön ez a film. Peléről. 

Nem mondhatnám, hogy telt ház volt, rajtunk kívül még egy pár jött el megnézni. Időnként érzelmes, de nem is igazán sportfilm. Látjuk a gyerek Dicot, még nem hívják Pelének a baurui nyomornegyedben élő kisfiút, aki a többi fiúval játszik zoknikból csavart labdával az utcán. A gyerek Pelét alakító Kevin de Paula, hogy tud-e valóban focizni, nem tudom, de a filmben hihetően alakít. Láthatjuk a család melegét, a szegény, de emberileg nagyon szerethető apát és anyát. Nem is érdekel a film közben, hogy így volt-e tényleg vagy csak mese az egész. Érzem, látom a hibájaként felhozott klisés megoldásokat, de nem zavarnak. Újraélem a gyerekkori lázat, látom az ideált. Megvillan a zseni, még ha nem is bontják ki az egész történetet. 

Aki dokumentumfilmre vágyik, annak itt vannak az eredeti felvételek. Akit érdekel, hogy mi is az a ginga és nem zavarja, hogy Pelé, mint a minden akadályon túljutó királyfi - nem érdemtelenül - elnyeri jutalmát, nézze meg a filmet.